100 éve
1913. január 30-án született
AMRITA SHER-GIL
Vajon él-e még Dunaharasztin olyan személy, aki láthatta a „maharadzsát” és kisleányát, amint a katolikus templom felé tartanak? Ugyanis nagyon szerették a templom tornyából távcsővel kémlelni a madarakat, és ezért gyakran feltűntek a Fő úton. Ezt az anekdotát néhai Domokos Tibor bácsitól hallottam. A férfi a szikh nemesi családból származó tudós és filozófus hajlamú, a társadalmi emancipációval is foglalkozó Umrao Singh Sher-Gil, a szépséges, sötét hajú leányka pedig első gyermeke, Amrita (magyar keresztnevén Dalma) volt.
Az egzotikus külsejű indiaiak az első világháború miatt Magyarországon rekedtek. Ekkortájt Dunaharasztin, a Fő út 174-ben éltek a magyar feleség és édesanya Gottesmann Marie-Antoinette egyik testvére, Ella (Szepessy Lajosné) családjánál. Marie-Antoinette-nek még három testvére volt Ellán kívül: Rauol, Blanka és Baktay Ervin (aki csak nemesi előnevét használta művésznévként). Amrita rövid életének majd egyharmadát töltötte Magyarországon, főként Dunaharasztin, de Zebegényben, Verőcén és Budán is. A magyar volt az anyanyelve (angolul, franciául, olaszul, valamelyik indiai nyelven pedig folyékonyan beszélt), és az édesanyjától hallott meséken és népdalokon nevelkedve ezek indították meg színes fantáziáját. Írókedvence Karinthy Frigyes volt. Apja is rajzolgatott, de igazán gyermekkori korrektora nagybátyja, az eredetileg festőnek tanult, később indológus Baktay Ervin lett, akivel szakmai kapcsolata későbbi magyarországi látogatásai során s Indiában is meghatározó volt számára.
1921-ben a család Indiába utazott. A Csandigártól északra fekvő Simla városában a Himalája tövénél telepedtek le. 1929-ben a gyerekek művészeti tanulmányai érdekében az egész család Párizsba költözött, ahol Amrita azonnal tanulni kezdett az Academie Grand Chaumiere-ben, Gauguin egykori műtermének tőszomszédságában, Pierre Vaillant-nál. 1933-ban az aranyéremmel kitüntetett „Lányok” című képével a Grand Salon tagja lett. Sokan úgy vélik, hogy Szőnyi, Csontváry Kosztka és Aba-Novák piktúrája épp úgy hatott rá, mint Tiziano, Velázquez, vagy éppen Gauguin, sőt Picasso festészete. Utolsó európai élménye a Londonban kiállított Van Gogh: „Vincent széke” című képe volt, amely mélyen megrendítette. Ettől kezdve főként Van Gogh művészete inspirálta.
1934 végén családjával hazaindult Indiába. Százával vitte magával vázlatait és mintegy 60 olajfestményét, magában őrizve a magyar, francia és az európai kultúra hatásait és saját női, szubjektív „tárgyilagosságát”, útravalóul a „civilizációból” kivonuló, önálló alkotómunka megkezdéséhez. Kirobbanó festői temperamentuma és az indiai élet kilátástalan nyomora között – időnként depresszióban – vergődve elsőként élte meg Kelet és Nyugat, gyarmati és független sors kulturális, szociális távolságát. A szakadékot szenvedélyesen próbálta áthidalni Rabindranath Tagore és köre mellett elsőként az indiai művészet történetében.
1938-ban visszatért Magyarországra, hogy Egan Viktorral összeházasodjanak. Az egy év alatt számtalan, jobbnál-jobb képet alkotott a Balatonnál, Zebegényben, Kiskunhalason.
A második világháború kitörése előtti pillanatban, 1939 júniusában visszatértek Indiába.
1941. december közepére tervezett nagy indiai kiállítása előtt Amrita egészen váratlanul, december 5-én meghalt.
Sára Sándor, aki filmet szentelt Amrita Sher-Gilnek ezt nyilatkozta róla: „Elsősorban a személyisége vonz, mert nagyon izgalmas, izgalmasan szép nő volt. Rövid élete – huszonnyolc éves korában halt meg – is tele izgalommal, rejtéllyel és váratlan fordulattal, s nem utolsósorban a hatalmas tehetséggel megfestett képei. Baktay Ervin vette észre a tehetségét, és ő vette rá a szülőket, hogy Indiából költözzenek át Párizsba, hogy ott tudja képezni magát. Amrita Sher-Gil előzmények nélküli, páratlan indiai művész volt. Ő teremtette meg a modern indiai festészetet. Az ősi művészetet faggatta, kőszobrok, agyagtárgyak, falfestmények titkait, aki a magyarországi tájak varázsát, a francia impresszionisták szín- és formavilágát és az indiai ihletet csodálatos képekben egyesítette.”
Amrita színes gyermekkorának emléke – amely Dunaharasztihoz is kötötte – elkísérte Indiába. Sorsa mélyen belegyökereződött a századelő Haraszti falusi életébe, meghatározta művészi kvalitását, irányát, célját. Ő épp annyira magyar is, mint amennyire indiai, épp annyira kiemelkedő alakja a magyarországi művészet történetének, mint az indiainak. Életműve méltó helyet kell, hogy kapjon az egyetemes és a hazai kultúrában.
Tóth Marianna
